Oriana Fallaci, a nagyok réme

Egyik barátomtól az a kérés érkezett felém, h mutassam be Oriana Fallacit egy kicsit, mert a bejegyzéseimből hallott róla először. Igaz, h amíg nem ajánlották nekem a könyveit, én sem tudtam róla semmit. Pedig a mai újságírás egy meghatározó alakja volt.

1929-ben született, Firenzében, és itt élte át, kamaszként, a második világháborút is. Állítólag már 13 évesen részt vett az antifasiszta ellenállásban édesapja oldalán és segítette a menekülőket. 17 évesen kezdett el dolgozni, mint bírósági riporter és 1955-ben kötött ki a L'Europeo elnevezésű lapnál, ahol igazán beindult a karrierje. A 60-as, 70-es években körbeutazta a világot, h elsőkézből tapasztalja meg az emberiség nagy történéseit. Így járt Amerikában (1966, NASA kiképzőközpont), Mexikóban (1968, diákmozgalmak), és Vietnámban (1975). Az élményekből több könyve is született. A világ sorsát alakító több híres politikussal, valamint közéleti személyiséggel készített interjút. Rettegtek tőle. Ugyanakkor, ha a nagy Oriana leült vkivel beszélgetni, az megtiszteltetésnek számított. Úgy mesélték nekem egyszer, h még a hatalmasaknak is elő kellett nála jegyeztetniük magukat. Írásmódja és stílusa egyedülálló volt. Nő létére agresszívan és támadóan lépett fel interjúalanyival szemben. Saját magát helyezte a riport középpontjába azzal, h velősen kifejtette véleményét az adott emberről, témáról, és olyan erős kérdéseket mert feltenni, amiket még soha senki. Minden ember hátterének, akivel leült beszélgetni, alaposan utánanézett, felkészült. Talpraesett volt, magabiztos és őszintén szólva azt írnám, h nem félt semmitől. De ezt nem lehet tudni. Ha fenn akarta tartani ezt a képet önmagáról, akkor biztosan nem mutathatta ki. Nagyon kemény nő lehetett. Az a fajta, aki mindent túlél. Én épp ezért nézek fel rá. Talán, mert olyan, amilyen én nem és sosem leszek. De persze, mindennek két oldala van. Biztos vagyok benne, hiszen ő is nő volt, h vhol vágyott arra, h szeretve legyen és biztonságban érezze magát, legyen, aki félti, gondoskodik róla. De ő mást választott. Tudatosan. Sosem ment férjhez és gyereke sem született.

Visszatérve a karrierjéhez, pár szaftosabb részlet arról, h hogyan zajlottak az interjúi:

Khomeinit úgy feldühítette, h az ayatollah szabályosan kipenderítette. Muhammed Alinak az arcába vágta a mikrofont. Lech Walesa, lengyel szakszervezeti vezetőnek a feje fájdult meg Oriana kutakodó kérdései miatt. Henry Kissinger állítólag neki vallotta be először, h a vietnámi háború tulajdonképpen egy hiba volt.

További interjúalanyai:

Indira Gandhi, Golda Meirt, Willy Brandt, Ali Bhutt, Arafat, Kadhafi, Khomeini, Lech Walesa, Giorgio Amendola, Ingrid Bergman, Cao Ky (dél-vietnámi tábornok), Walt Disney, Hugh Hefner, Jeanne Moreau, Pasolini, Teng Hsziao Ping (a kínai szürke eminenciás), Haile Selassie (etióp császár) és még nagyon sokan mások.

Így nyilatkozott Oriana saját interjúiról:

"Mindegyik egy rólam szóló portré. Mindegyik egyszeri keverék az ötleteimből, a temperamentumomból és a türelemből, amely a kérdéseimet irányítja" (Time, 1975/44.)

Forrásaim:

Műfajismeret. Az interjú és a riport. Szöveggyűjtemény, BKF jegyzet

http://www.muvesz-vilag.hu/irodalom/visszatekinto/2710 - érdemes elolvasni, nagyon jó kis cikk Orianaról